Zaklatott voltam ma, de nagyon. Úgy szeretem Sandrát! Miért kell eladnunk? Az igaz, hogy kinőttem, na de attól még megtarthatnám, még ha nem is lovagolok rajta...

Hazafelé ballagtam az iskolából egy novemberi, hűvös napon. Ma péntek volt, vagyis holnap hétvége; ez mindig nagyon feldobott. De ma egyszerűen... Hihetetlenül éreztem magam. Négy éve kaptam egy haflingi kancát, Sandrát. Versenyeket nyertem vele, rajta tanultam meg ugratni. És ma bejelentik reggel, iskola előtt a szüleim, hogyha továbbra is ilyen komolya szeretném folytatni a lovaglást, akkor elkell adnunk Sandrát, mert már kinőttem, és ha eladjuk, akkor talán abból, meg egy kis spórolt pénzből összedobhatnánk egy nagyobb ló árát, mivel Sandrát már kinőttem. A lábfejem egy picit a hasa alá lógott, és hát ugye a kényelmes lovagláshoz csak jobb egy nagyobb ló, főleg, hogy versenyezni szeretnék.

Legalább annak örülhetnék, hogy kapok másikat. Na de én úgy megszoktam az én drága, pici, 140 cm marmagasságú sárga haflingimat!

15 éves voltam, 160 cm. Az életem volt a lovaglás, hat éve tanultam. Az állatokat is nagyon szerettem. Szabadidőmben leginkább lovagoltam, olvastam.

Mire hazaértem, már mindenki otthon volt. Mikor beléptem az ajtón, csendesen köszöntem, és a szobámba vonultam. Levágtam a táskámat az ágy mellé, és leültem laptopozni.

Egy eladó lovakkal foglalkozó oldalra tévedtem, ahol nézelődtem. Hogy miért, azt magam sem tudom. Hát nem Sandrát szeretném én megtartani? Mégis csak másik ló kell nekem? Még magamat sem értem...Akor hogy értsem meg a szüleimet...?

Egy szürke kancáról szóló hírdetésen akadt meg a szemem:

"Belovagolt, hat éves gyönyörű kanca, champion győztes felmenőkkel apai ágon."

És egy mellékelt fotó volt a weblap alján. Valóban szép ló volt, nagy, 170 cm. Testalkata karcsú volt, lábai vékonyak, és nagy homloka.

Rögtön megtetszett, de én igazán akkor is Sandrát szeretem! Őt a hátsó kerünkben tartottuk, egy két bokszos istállóban. Igaz, nagyon kicsi volt az a legelő, csupán öt méter, de maga a ló sem volt nagy. Volt lovasoktatóm szerint pont jó neki.

Már régóta nem jártam lovasoktatóhoz. Ő elköltözött a városból, én pedig azóta nem tanulok lovagolni rendesen, csak Sandrával szoktam.

Mondom, igazából nem nőttem ki Sandrát, a lábam épphogy egy picit ér a hasa alá, de a versenyzéshez anyáék szerint egy nagyobb ló mégis csak kényelmesebb lenne.

-Hát jó.. - mondom mindig, de gondolataim Sandra körül keringenek, aki bizonyára most is kint legelészik.

"Nem, nem adjuk el Sandrát! Ha kell, akkor még dolgozni is fogok, de Sandrát nem!" - gondoltam. Hű, ez nem is rossz ötlet! Mi lenne, ha dolgoznék például egy lovardában, és akkor kapnék fizetést, és abból nagy nehezen bár, de elláthatnám a pónimat, és anyáék vesznek egy nagyobbat, és akkor már két lovam lehetne!

Kimentem a konyhába. Anyu akkor vette ki éppen a mikróbol a spagettit, amit imádok. Mielőtt még elkezdtem volna enni, elmeséltem neki elméletemet a két lóról, és hogy találtam egy szép kancát.

-Két ló? Hogy? Eleve örülj, hogy tudunk venni neked egy másikat! Sandrát már kilovagoltad, kicsim. - mondta anyu.

-Anya! Miért nőttem ki? Alig ér a lábam a hasa alá! Nézd csak meg a távlovaglókat, ők milyen lovakon lovagolnak! - érveltem.

-Jó, de te nem távlovagló vagy, hanem egy ügyességi versenyeken induló lovas, aki már kinőtte a póniját - mondta erre anyu.

-Anya kérlek! Hadd próbáljam meg legalább! Még ma elmegyek a lovardába! Kérlek! - könyörögtem.

-Hát... Végülis egy próbát megér, de ha nem teljesülsz munka képesnek, akkor elkell adnunk Sandrát! Hidd el, nekem is a szívemhez nőtt, de na, tudod...

Gyorsan befaltam a spagettit, adtam anyának egy puszit, és rohantam ki Sandrához. Eddig, vagyis két napja nem jöttem ki hozzá, mert bármikor megláttam, síró görcsöm lett, hogy elkell adnunk, de most.. Most majdnem hogy az örömtől sírtam.

-Sandra! - kiáltottam messziről, mire ő felemelte a fejét, és a kerítéshez ügetett. Kilenc éves volt, pont jó korban a versenyzéshez. Méghozzá okos, és gyors is volt. Igazán szerettem ezt a lovat, nagyon kedves. Pont nekem való!

-Kézeld, megtarthatlak! - mondtam neki, mire ő élénken követett szemével, miközben átbújtam a kerítés alatt. Így, ahogy most álltam, az ő marja az orromig ért. 

-Viszont ma nem tudunk lovagolni, sajnálom! - mondtam neki, mert elkezdte csípkedni az izzasztót, ami a karám kapujára volt kirakva, hogy megszáradjon.

Mennem kell a lovardába, gondoltam magamban. Biztos adnak valami jó, könnyű munkát, kapok érte egy kis fizetést, és már kész is!

Na de ekkor még nem gondoltam, milyen nehéz is egy lovat eltartani egyedül.