Mikor hazafelé ballagtam a fodrászatból, nagyon sötét volt már. Ilyenkor mindig féltem egy kicsit, hogy az egyik sikátorból nehogy előugorjon valaki és megöljön. Tudom, én már csak ilyen félős vagyok. Talán az az oka, hogy sok krimit nézek, na de nem baj.

Fázósan tettem zsebre a kezemet, ugyanis hideg szél fújt. Itt bent a városban jóval hűvösebb volt, mint a lovardában, vagy akárhol. Ezt sosem értettem, és nem is fogom megérteni...

A telefonom megcsörrent. Mint mindig, most is sietve próbáltam elővenni, és úgy kapkodtam, hogy majdnem elejtettem. Felvettem.

Nem szólt bele senki, így én próbálkoztam. 

-Halló? - szóltam bele a mobiltelefonba. 

Semmi. Mégegyszer próbálkoztam, majd mégegyszer, mikor kezdtem megijedni. Letették. 

Pár másodperc múlva újra megszólalt a telefonom. Most is felvettem, bár úgy véltem, nincs sok értelme.

-HALLÓ? - kiáltottam bele, hátha most jobban meghallják.

Bip bip bip. Megint lerakták. Most szórakoznak velem?!

Ijedten néztem körül. Sehol semmi, mindenhol sötétség. Éppen a nagy pusztán sétáltam keresztül. Mi nem a városban laktunk, hanem egy bekötőúton, amihez nagyon közel volt a lovarda.

Úgy éreztem, nem árt, ha kicsit gyorsabban megyek, így elkeztdem futni. Bevallom, eléggé féltem.

Mikor hazaértem, gyorsan bezártam magam után a nagy vaskaput. A ház felé tartottam, amikor nyüszítést hallottam az ajtó felől. Lelassítottam, és halkan lépdeltem, hogy halljam, pontosan honnan is jön.

Ez kétségtelen; a háztól jön. Méghozzá a bejárati ajtó... előtt!

Ott állt egy kis doboz, amiből jött a nyüszítés. Leguggoltam, majd közelebbről megnéztem azt a dobozt. Felemeltem, majdnem hogy elejtettem. Votl benne valami, ami egyfolytában megmozdult. Vajon mi ez? Kétségtelen, hogy egy élőlény! Mivel itt sötét volt, és nem láttam semmit, bementem a házba, és jól bezártam az ajtót. Levettem a cipőm, majd leültem a kanapéra a nappaliban. A rejtélyes dobozt az ölembe vettem, majd lassan kinyitottam. Először csak egy nagy, szőrös fejet láttam, majd kibontakozott: ez egy tündéri kiskutya!

Na de várjunk csak. Ezen a kis drágán van valami... Nem is. A dobozon! Egy sárga, tapadós papíron ez állt: Ez a tiéd. Tudom, hogy vágytál már régóta rá. Úgy gondoltam, most már készen állsz egy saját állatra. Apu.

-Ó, apa! - visítottam hangosan. Tudtam, hogy nincs itt, de akkor is, nagyon örültem. Emlékszem, hogy még amikor 10 éves voltam, akkor is hogy könyörögtem egy kiskutyáért. Mivel még nem volt kutyám, de rengeteget tudok róluk, így rögtön rájöttem, hogy ez nem lehet más, csak is egy Westy lehet. Nagyon picike volt ez még, nem lehetett több két hónaposnál. Boldogan öleltem magamhoz. A kiskutya bájosan nézett rám, és amikor megfogtam, abbahagyta a nyüszítést, és elkezdte nyalni a kezemet. 

-Mi legyen a neved, szépség? - kérdeztem boldogan, miközben magam elé tartottam, hogy jobban megszemléljem őt.

- Hisz te lány vagy! :D

-Franci? Ááá, az nem jó. Lucy? Az sem. Legyél Cally. Mit szólsz hozzá, Cally? - kérdeztem újdonsült kis drágámat.

Ő erre nem csinált semmi egyebet, mint hogy kapálózott, hogy fogjam meg újra rendesen.

Na de egy gondolat nem fért a fejembe; apu már elment, amikor elindultam, és nem rakhatott ki az ajtóba SEMMIT sem, mivel ott álltam! Na mindegy, gondoltam, majd megkérdezem tőle.

Este 21.00 volt, kezdtem fáradt lenni. Bekapcsoltam a tévét, és az ölembe vettem Cally-t. Úgy örültem! Végre saját kutyám van! Már mióta vártam erre...

Elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy sötétség van a házban. Cally mellettem feküdt, én pedig ijedten keltem fel. Ebben a pillanatban, amikor felugrottam az ágyról, visszatért a villany, és a tévé is.

-Na jól van már... - mondtam fennhangon, mire Cally elkezdte tépni a zoknimat.

-Nem, kisasszony! - emeltem a magasba. - Ilyet nem, nem, nem, nem csinálhatsz.

Bezártam a szobámba, amíg megfürödtem. Körülbelül éjfél lehetett, mire nagy forgolódások közepette eltudtam aludni.