Miközben Canastát leszerszámoztam, még mindig remegett a lábam a félelemtől. Vajon kik ezek? És mit akarhatnak? Ha ennyire megijedtek, hogy láttam őket, akkor nem lehetnek túl jó emberek. Most mit csináljak? Kinek beszéljek róla? Valószínűleg senki nem hinne nekem. 

Ez a sok kérdés nagyon összekavarta a gondolataimat, ugyanis úgy próbáltam levenni Canastáról a nyerget, hogy nem húztam fel a kengyeleket. Szenvedtem vele, mire sikerült a helyére varázsolni mind a kettőt, amikor kintről harsány nevetés hallatszott.

-Nézd már! - hallottam egy magas, vinnyogó lány hangot. Canasta a hang irányába nézett, kis híján fellökve engem. Ez nagyon írritált. Britanny, az iskola, és egyben a lovardai emberek kiskedvenvce. Szülei drága holmikkal látják el mindig, és még nagy is a szája a kis szemétnek. Mindenkinek beszól, azt hiszi, több mint mindenki más. Kedvelt hobbija, hogy csatlósával, akinek nem tudom a nevét, borsot törnek mások orra alá, mint például ahogy múltkor nekem is... Legutóbb szétvagdosták Canasta kantárszárát, a szemem láttára. Na de persze Mrs. Highson kinek hitt? Hát persze hogy annak a két plázacicának. Ki kellett fizetnem, azóta kaptam egy másikat, ami be kell hogy valljam, sokkal szebb mint a múltkori. Persze azért nem kellett volna ezt tenniük velem. 

Félszemmel néztem őket. Már pár balhé óta, amióta itt élünk (vagyis egy éve) megtapasztalhattam, hogy nem éri meg visszaszólni neki, mert csak annál jobban hergelem Britanny-t. Az iskolában mindenki olyan szeretett volna lenni mint ő. Kívül minden bellül semmi. Szőke fej, kevés ész...

Ott állt a barátnőjével Canasta bokszajtójának támaszkodva, és feltűnően méregetett Britanny. Zöld szeméből szinte lövellt a rosszindulatúság. 

Direkt úgy álltam, hogy ne lássák az arcomat. Megfordítottam Canastát, így háttal voltam nekik. Megfogtam a nyerget, és elindultam vele az ajtó irányába. A két lány ellenkezés nélkül arrébb állt, hogy ki tudjak jönni, bár láttam, hogy összesúgnak. Engem nagyon zavart, ha kibeszélnek a hátam mögött. 

A helyére raktam a nyerget, és még beköszöntem Canastának, majd elindultam hazafelé.

                                        ***************

-Sajnálom, kincsem, de még ma elkell mennem - mondta apu, miközben pakolta a ruháit egy nagy bőröndbe.

-De apa! Ma van az őszi szünet első napja.. Azthittem, ma még elmegyünk moziba, vagy valami...    - próbálkoztam.

-Hidd el, én is szívesebben maradnék, de nem lehet. Most hívtak, hogy egy óra múlva itt lesznek értem.

-Németországból? Egy óra múlva?!

-Nem tudom, de nem is ez a lényeg... - felelte, miközben egy újabb ruhakupacot gyömöszölt bele a bőröndjébe. - Sajnálom.

-Nekem mindjárt kell mennem a fodrász szalonba... - mondtam. Az órámra néztem: 20:30 volt. Fél óra, és mennem kell. Talán el sem tudok rendesen köszönni apától.

Ekkor a házunk előtt (egy nagyon nagy kertesházban éltünk, amit még a nagyi hagyott ránk) autó dudálását hallottam. Rögtön az ablakhoz szaladtam, és kinéztem rajta. Egy vadonat új, fekete mercedes állt ott, és kiszállt belőle két magas férfi.

-Megyek - puszilt meg apu - Nem tudom, mikor jövök, de ígérem, sietek, és majd webkamerázhatunk addig is.

Megöleltem. Úgy szeretem apát, hiányozni fog.

Majd kiment az ajtón, de még kétszer is vissza integetett, míg elért volna a kocsiig. Én az ajtóban álltam, és onnan néztem, ahogy a nagy autó elhajt vele.

Na jó, indulok, mert tényleg el fogok késni - gondoltam, és a fodrászat felé vettem az irányt.