Az istálló előtt felültem szeretett lovamra. Barna szőre csillogott a nap fényében, éreztem, ahogy izmai megfeszülnek, ahogy ügetésre ösztökélem. A lovardából kiérve egy erdei ösvényre mentünk, mire ő lendületesen megindult. Éreztem, hogy tele van energiával, és másra sem vár, csakis a vágtára.
Körülbelül két kilómétert ügettünk, majd amikor egy füves részhez értünk, és az erdő is ritkult, a tanult módon beugrattam vágtába. Erre ő úgy kilőtt, mnt az ágyú golyó. Ijedten kapaszkodtam a sörényébe, és éreztem, hogy csúszik ki a lábam a kengyelből. Ennyire azért nem voltam rutinos lovas! Hiszen még csak két hónapja kezdtem Canastán.
-Canasta! Hóó, paci! - kiáltottam, de úgy tűnt, nem igazán érdekli, sőt, inkább gyorsabb iramra váltott. A két kengyel gazdátlanul kalimpált Canasta két oldalán, a nyereghez csapódva, én pedig a nyeregszárnynak támaszkodva kapaszkodtam lovam sörényébe. 
Majd mintha varázsütésre történt volna, lassított. Ügyetlenül kapaszkodtam vissza a nyereg békés, biztonságtartó kengyelébe. Vad vágtáról ügetésre, majd nyugodt, komótos lépésre váltott, mintha mi sem történt volna.

-Huh. Ez kemény volt. - szuszogtam. - máskor, ha lehet, ilyet ne tegyél paci, jó?
Canasta erre horkantott egyet, majd hirtelen megállt. A nagy mozgás állapot változástól előre estem a nyakán, épphogy csak megtudtam kapaszkodni. Ott lógva imádott lovam nyakán másodszorra is visszakapaszkodtam, és paskoltam meg a nyakát. Láttam, hogy nagyon fülel Canasta, és idegesen zihál, majd egyet oldalra lép.

-Mi az, kislány? - kérdeztem tőle kedvesen, majd körbenéztem. Tekintetem végigpásztázta a vidéket, de semmit nem láttam.

-Istenem már! Hogy lehetsz ennyire béna? Normális vagy?! - durva férfi hang ütötte meg fülemet. Ijedten néztem körbe megint, majd megláttam: egy fiatal férfi és nő egy nagy lószállító mellett áldogállt, úgytíz méternyire tőlem. Szerencsére nem vettek észre, mivel a dús növényzet eltakart. Ha jól láttam, a férfi telefonált, a nő pedig a lószállítót vizslatta. Hosszú, vörös haja volt, ellenszenves tekintete, a férfinek úgyszintén. Mindketten olyan harminc év körüliek lehettek. 
Canasta hátralépett, kettétörve egy száraz ágat. A nagy csöndben  igazán nagyot reccsent. A nő felkapta a fejét, és rám szegezte jégkék szemét.

-Mi a...?

Én villámgyorsan megfordultam, majd félelmet nem ismerve vágtába ugrattam Canastát, aki kézségesen indult is. Hátranézve láttam még, amint mindkét idegen beugrott egy nagy, fehér dzsipbe, ami a lószállító mellett állt. Eszelős tempóban üldöztek, mire én végre előre néztem, csak akkor vettem észre, hogy az út kettéágazik. Túl meredek lenne befordulni itt, gondoltam magamban. De akkor a kocsi nem fog tudni befordulni, ha csak hirtelen lefordulok. 
Féltem. Ha ezek elkapnak, akár el is üthetnek... Hallottam, ahogy a motor zúg mögöttem. Ó, csak ne halljak meg itt! És főleg ne Canasta! Lepillantottam édes lovamra, akiről patakokban folyt a verejték. Vágta ugrásai egyre hosszabbak lettek, minden erejével nyújtott. Adtam neki szárat, mire ő méggyorsabb száguldozásba kezdett.

Befordultam a bekötő útra. Reméltem, Canasta nem csúszik ki, de tökéletesen vette a kanyart. A lovarda csupán pár méternyire volt, hátranéztem. A kocsi egyenesen továbbment, én pedig lépésre váltottam, és kissé megnyugodva tértem be az istállóba lovammal.

"Kik voltak ezek, és miért vettek üldözőbe? Nem lehetnek túl jó emberek. Nem örültek, hogy észrevettem őket. Lehet, hogy lótolvajok? És miért a mi lovardánk közelébe tanyáznak? Nincs jó előérzetem..."