-Beatrice!

-Tessék?

Apu  nyitott be az ajtón. Pizsamában volt, kezében az ősrégi telefonja, melyet úgy tartott, mint valami szent tárgyat.

-Képzeld, kaptam új munkát!

-És? Mi az?

-Egy neves, német vállalatnál fogok dolgozni. Hogy mit, azt még nem tudom, de összesen harmincan pályáztak, és az én önéletrajzomat fogadták el!

Mosolyogtam. Végül is mi mást tehettem volna? Örülök, de...

-Apu, és akkor elmész...Németországba?

-Hát, igen, ez hozzátartozik. Miért?

Hogy lehet ennyire érzéketlen?! Nem érti? Hát nem akarok egyedül maradni ebben az átkozott városban. Hisz utálnak a suliban, baátaim nincsenek, akkor hát..?

-Bízom benne, hogy elfogsz boldogulni. Ha meg nem, akkor esetleg hívd át egyik barátnődet - próbálkozott.

-Apu! Mikor jössz rá végre, hogy nincsenek barátaim?! Engem utálnak. Érted?? U-TÁL-NAK! - mondtam már kissé idegesen.

Apa csak a fejét csóválta, és kiment az ajtón. Még hátrafordulva visszaszólt: -Holnap reggel indulok!

Pompás. Most erre mit mondjak?! Pont az őszi szünet elején. Ezt nem akarom elhinni. Pedig megbeszéltük, hogy elmegyünk majd együtt lovagolni. Igaz, apu nem tud, de azért kiszokott velem ballagni úgy, hogy én ülök Canastán, ő pedig gyalog, vagy biciklivel követ.

Nincs mit tenni, bele kell törődnöm. Na mindegy. Végülis, még a végén egész jól alakul a szünetem. A hallottaktól kissé kedvetelnül bár, de elindultam a lovardába.